::.Utószó.::~32.fejezet.~ Az utolsó felvonás!

Befejező rész!


Hello ! Nem is tudom, hogy hol kezdjem...  Előre szólok, hogy ez  a kis ismertető, talán hosszabb lesz, mint maga a fejezet. Mindent le szeretnék írni, s megosztani veletek!

Talán, kezdjük a legelején!
Ez a blog ötlet, még október elején pattant ki az agyamból. Azonnal le is írtam pár embernek, akik azt mondták, hogy jó, s tetszett nekik. Lassan elkezdtem megírni a fejezeteket. Sok visszajelzés jött az első fejezetek után, hogy tetszik, és a rendszeres olvasók is csak gyűltek, ahogy a megjegyzések száma is a fejezetek alatt. Persze, akadtak utálkozók is, de engem Ők érdekelnek a legkevésbé, hiszen, amíg vannak akiknek tetszik az írásom, addig én írok, írok, s írok, míg le nem esik a kezem! (Akkor is írnék, hogyha nem olvasná senki, mert igazándiból imádok írni.) 
Szeretnék köszönetet nyilvánítani, minden kedves olvasómnak, s annak aki feliratkozott, megjegyzéseket írt, itt volt velem! Figyelemmel követte több hónapos munkámat. 
Már sokszor említettem, hogy utálom a befejezéseket, de bölcsen minden hozzátettem ; Ami egyszer elkezdődik, annak egyszer vége is lesz. Ugye? Hát persze. Most jöhetnék, hasonlatokkal, mint valami költő, de nem fogok, hiszen nem vagyok, az, s nem is készülök annak. Legalábbis nem tervezem, hogy öreg koromban, egy papír, s egy toll lesz a kezemben, s írni fogok könyveket. Ez elég ironikusan hangzik. 
Jézusom, most úgy csinálok, mintha a világ dőlne össze ezzel a blognak a befejeztével. Hát bennem körülbelül, egy világ törik össze, hiszen imádtam ezt a blogot írni. Mindig hatalmas lelkesedéssel fogtam hozzá egy új fejezethez, s még nagyobb lelkesedéssel tettem közzé a blogon, hiszen annyian olvastátok, én pedig mindig igyekeztem a kedvetekre tenni.
Így a végére, az előző fejezethez is páran említtetették, hogy legyen egy második évad is. Sajnálom, de nem lesz, ez így kerek, szép, s jó, szerintem. Ha ismét, bölcs szeretnék lenni, akkor azt mondom; Nem az írás minősége számít, s nem is az, hogy hányan olvassák, hanem, hogy maga az író (én) mit gondolok róla. 
Tudom, páran azt gondoljátok: ' Jaj, de bölcs lett valaki hirtelen'. Pedig nem, ez csak azért van, mert most fejeztem be az utolsó fejezetet frissen, s még a hatása alatt vagyok a sokknak, hogy vége. Egy korszak lezárult.. (Ismét bölcs mondat, tudom.)
Oké, lesz majd új blogom, de nekem akkor is ez, az egyik legkedvesebb marad, s eszem ágában sincsen letörölni, hisz miért tenném? Reménykedem benne, - mint már említettem az előző fejezetben -  hogy szeretném, ha további Directionerek is rátalálnának a blogra, s beleolvasnának, majd kijelentenék: Ez, jó volt! 
Mindenki más, biztos van olyan is, akinek nem tetszik, de aki olvassa, annak valószínűleg tetszik, hisz eléggé logikátlan lenne, ha úgy olvasnátok valamit, hogy nem tetszik.  
Lassan, már abbahagyom a dumát, mert tudom, hogy szinte senki sem fogja ezt végigolvasni, csak a leghűségesebbek..talán, még Ők sem. Mind egy, akkor térjünk rá a köszönet nyilvánításra.
Köszönöm mindent, Zitának, hiszen sokszor kihúzott a szarból, s tanácsot adott, tartotta bennem a lelket. Köszönöm Hannának az ötleteket, mert neked mindig van valami jó ! Köszönöm Laurának, akivel ugyan az utóbbi időben rosszul vagyunk, mert utáljuk egymást, de mikor írni kezdtem a blogot, akkor még megvoltunk. Szóval köszönöm Laurának, hogy elősegítette ezt az ötletet! Ha Laura nem lenne, talán ez a blog sem, s annak ellenére, hogy most 'öri hari' van, meg nem beszélünk, én hálás vagyok neki. Sajnálom, ha valakit kihagytam, de még sokkban vagyok én is, hogy nem lesz több fejezet... 
Ezt utálom a legjobban a blogolásban, hogyha vége egy blognak, amit régóta írok, s a szívemhez nőtt, akkor mindig sírok a befejezésnél. Most is, mielőtt leírtam volna az utolsó mondatokat, elsírtam magamat. Sosem bírom ilyenkor. Olyan skizofrénnek érzem magamat néha, mert egyszeriben elkomorodom, s rossz kedvem lesz, előtte, pedig minden happy volt.
Nem is szaporítom tovább szót! Köszönöm, hogy itt vagy, s ezt is így utólag elolvastad, mert tudom, hogy mindenki először a fejezetre volt kíváncsi. 
Szeretlek titeket, s találkozunk a legközelebbi blogomban.


A várva várt fejezet!:




2023.07.23.


Az élet; sokszor elgondolkozom rajta, hogy az enyémet miként lehetne definiálni.
Ha a jó magam egyszerű észjárásával fogjuk fel, akkor egy szóval tudnám jellemezni: Izgalmas.
Ha Liam fejével fordulunk a dolgok felé, akkor azt hiszem azt mondanám, hogy életem festménye, igen színesre sikeredett. Ha Niall felfogásával próbálkozunk, akkor simán, annyit mondunk, életem rostélyosa rendesen megsült, viszont ha Harry szemével nézzük a dolgokat, akkor a válasz, elég perverz lenne. Életem, magasan túllépte a 69 százalékot. De, ha Zayn egoista felfogását nézzük, Ő inkább csöndben meghúzódna a sarokban, és meg sem szólalna. Azaz válasz Tőle nem érkezne. 

Gondolataimból egy lány hang szakított ki.
- Benjamin! Add vissza a babám ! - hangzott fel egy vékonyka, sírós hang az emeletről.
- Nem adom vissza! - hallatszott a válasz azonnal - Nem kellett volna játszani a telefonommal.

Egy újabb vita éleződött ki a gyerekeim között. Általában, jelentéktelen dolgokon kapnak össze, mint például múltkor. Azon vesztek össze, hogy kié legyen az utolsó répa a levesben. Mit ne mondjak, ezeket a kis nézet eltéréseket felettébb szórakoztatónak találom, Zoe viszont kicsit sem. 

- Louis! Csinálj valamit! Én nem bírom! Megint összevesztek, és egyik sem hajlandó engedni! - vágódott le mellém feleségem a kanapéra. Igen, a feleségem, tavaly előtt nyáron megkértem a kezét, Zoe pedig habozás nélkül igent mondott. Még azon a nyáron összeházasodtunk.
- Miért? Figyelj, - fordultam felé, és megfogtam a kezét - Szerintem szórakoztatóak ezek a viták, én legalábbis élvezem, majd Ők rendezik. Nem szükséges a seggükbe mászni, ne hagyatkozzanak ránk, ha felnőttek lesznek, akkor sem leszünk ott mindig, hogy lerendezzük helyettük a dolgaikat, konfliktusaikat.
- De Louis! Még gyerekek! Kicsik! - próbált érvelni Zoe, de én nem hagytam magamat.
- Kicsik - horkantam fel - Benjamin tizenegy éves, tizenegy évesen már egy mászókáról lógtam le fejjel lefelé. Ez pedig egész nap a szobájában ül, vagy a számítógépet nyomja, rosszabb esetben, pedig a telefonját.
- De Louis! Akkor is! Szedd szét őket! Benjamin képes, és kilógatja az erkélyről a húgát! - szorította meg Zoe a kezemet, mire én csak felsóhajtottam, majd válaszoltam:
- Utoljára vagyok hajlandó rendet tenni! - Felálltam, s az emelet felé indultam, hogy elrendezzem a gyerekeimet.
- Már nem azért, de nem mintha olyan sokszor rendet tettél volna - szólt utánam Zoe.
- Nem kértem kommentárt! - löktem még oda egy gyors választ, majd kettesével véve a lépcsőfokokat rohantam az emeletre.
Mihelyt felértem a veszekedők felé vettem az irányt. A viszály helyszíne Benjamin szobája volt.
Az ajtó tárva nyitva volt, a két gyerekem pedig egymással szemben farkas szemet néztek. Ha olyan helyzetben lettünk volna, még fel is nevettem volna.
Bekukucskáltam az ajtón, s figyelni kezdtem a történéseket.
- Benjamin! Megmondalak Anyának, ha kidobod az ablakon a kedvenc babám ! - emelte bátyja felé a kezét Bo. 

Benjamin a nyitott ablak mellett állt, s kezében lévő babát kifelé lógatta az ablakon. Mulatságok perceknek nézünk elébe. Tudom, ez elég gonosz, de olyan vicces veszekedéseik vannak.
Tegnap, ha jól emlékszem Bo lehúzta a WC-n Benjamin Lady Gaga autó grammját, Benjamin annyira dühös lett a húgára, hogy letépte a Hello Kitty-s posztereit, szegény egész este sírt.

- Nesze itt a babád - dobta Deborahoz a játékot Benjamin, majd megindult felém.
- Nem szép dolog hallgatózni - bökött a hasamba.
- Nem szép dolog bántani a kisebbet! - oktattam ki.
- Pf, de olyan idegesítő! - puffogott Benji, majd mérgesen elvonult.
- Mi volt a vita tárgya? - fordultam kislányom felé, aki babáját magához szorítva, megszeppenve figyelt.
- Én csak meg szerettem volna nézni a telefonján valamit, Ő pedig észrevette, és kicsavarta a kezemből, majd megfenyegetett, hogy kidobja a babámat az ablakon - motyogta Bo, majd közelebb jött hozzá, s egyenesen felnézett a szemembe.
- Miért veszekedtek ennyit? - emeltem fel 7, és fél éves lányom, majd elindultam vele lefelé.
- Benjamin mindenen kiakad - forgatta meg a szemeit színpadiasan.
- Én akadok ki mindenen? - találtuk szembe magunkat a fiammal a nappaliban - Ez kedves, Ő játszik a dolgaimmal folyton.
- Benjamin! - tettem le Bo-t, majd nagyobb gyerekem felé fordultam. - Figyelj, Bo még kicsi, te is voltál hét éves, hidd el te sem voltál jobb. Legyél vele elnézőbb. Te vagy az okos és a nagy, Bo felnéz rád.
- Na persze! - fonta karba kezeit mellkasán Benji, majd levágódott a kanapéra, és a tévét kezdte kapcsolgatni. 
- Jól megy az apa szerep ! - csapott hátulról a vállamra egy férfi kéz. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi van. Csináltam egy 360 fokos fordulatot, s szembe találtam magamat Liammel, s Harryvel.
- Ti mit kerestek itt? - húztam fel a szemöldökömet, s érdeklődő tekintetemet rájuk szegeztem.


A kanapén elhelyezkedtünk, Liam pedig mesélni kezdett, hogy eljöttek meglátogatni, hisz évek óta nem láttak. Szerintük nem sokat változtam kinézetileg, ahogy Ők sem. Harrynek még mindig megvannak a göndör fürtjei, s gödröcskéi az arcán, Liam pedig megnövesztette a haját, így díj nyertes sörénye lett. Csinosak voltak, magukhoz képest.

- No, és Zaynt, s Niallt hol hagytátok?
- Biztos elütötte Őket egy kamion - szólt közbe Benjamin, mire egy figyelmeztető pillantást vetettem rá.
- Na, szerintem menjél a szobádba, és ott folytasd a duzzogást! - löktem meg a karját, mire Ő szemöldökét mérgesen összehúzta, s felhúzott orral elvonult.
- Hasonlít rád, még mindig. Te is pont így duzzogtál régen - nevetett fel Harry.
- Most nosztalgiázni fogunk? - mosolyodtam el én is.
- Nem! Azt majd holnap. Akkor érkezik Niall, s Zayn. Niall megéhezett, így lekéste az egyetlen járatot Írországból, Zayn szintúgy lekéste a gépét, mert, hát Ő okot igazándiból nem mondott - vázolta fel a képet előttem Liam.
- Ah, ezek szerint Ők sem változtak semmit - bólogattam magabiztosan.
- Tavaly találkoztam Niallel, mert Mullingarban voltam - kezdett mesélni Harry - Semmit nem változott, félelmetes, hogy mennyire önmaga maradt.
- Ha jobban belegondolunk, mi is önmagunk maradtunk - vigyorogtam a fiúkra, mire Ők érdeklődően tekintettek vissza rám.  - Még mindig szeretem a répát, és a Lamboriniket is.
- És Zoe szereti a répát? 
- Zoe utálja a répát - ült le mellém fintorogva feleségem.
- Annyira egymás ellentétei vagytok, de ezt régebben is sokszor említettük - mondta mosolyogva Liam, majd folytattuk érdekes beszélgetésünket.

*~*~* 

2028.06.19.


Idegesen kevertem a fazékban a levest. 
Miért mindig nekem kell főzni? Minek van nekem feleségem?
Pasiból vagyok, egész nap a tévé előtt kéne henyélnem, és néznem a meccset, vagy a lányommal ellenem. ehelyett, én a konyhában állok, és hagyom, hogy Zoe bohócnak nézzen. Szeretem Őt, de megőrjít ez a folytonos vásárlási láz, ami a vérében van, s szerencsétlenségemre Bo is örökölte tőle, ez a fantasztikus hajlamot. Azaz míg Ők a plázában vásárolgatnak, én addig keverhetem a levest, s idegeskedhetek, hogy a 16 éves fiam megint merre kószál, azokkal az idióta barátaival, mármint azokkal akiket barátainak nevez, közben, csak kihasználják, hogy híres ember fia, s csak a pénzem kell nekik.
Mostanában Benjamin, naponta eljárkál otthonról, és csak este jön haza, vagy volt rá példa, hogy még akkor sem. Persze, mindig kitalál valami ütős kifogást. Legutóbb az volt a magyarázata az esti eltűnésére, hogy segített kivenni a csirkét a sütőből egyik barátnőjének, aztán vacsora után elaludtak. Gondolom, hogy alvás lehetett..
Okos egy kamasz, az egyszer fix.

- Apa! - nyitódott, majd csapódott a konyha ajtó, majd belépett rajta az emlegetett szamár.
- Szia Benji, merre voltál? - fordultam felé.
- Jól áll az a fa kanál - próbálta terelni a témát, de mielőtt közbeszólhattam volna folytatta - Amúgy a belvárosban, nagy hírem van - vett fel barátságos arca egy nagy vigyort.
- Na? - húztam fel a szemöldökömet, majd a levesre összpontosítottam. Gondolom mekkora hír lehet, talált 5 fontot az utcán? Nála általában ez is nagy hír.
- Nem fogod elhinni - húzta tovább az agyamat.
- Kinyögöd még ma?
- Jelentkeztem az x-factorba, és tovább jutottam a táborba - Fordultam egyet a tengelyem körül, s egyenesen fiam szemébe néztem.
- Félelmetes vagy - öleltem magamhoz - El sem tudod hinni, hogy mennyire büszke vagyok rád - veregettem meg a hatát, majd elengedtem.
Csodálatos érzés volt ennek tudatában lenni. Talán a fiam is követni fogja az utamat, talán. Hihetetlen büszkeség töltöttem meg a testemet, kellemes bizsergés futott végig a lábamtól, a fülemig, majd visszafordultam a levesemhez.

Az agyamban emlék képek ezrei jelentek meg a múltról. Életem fény koráról, életem legkedvesebb perceiről. A legkedvesebbek, s ennek csakis egy az oka, mindennek egy gyönyörű szó az oka, ami ezrek életét változtatta meg, vele együtt az enyémet is. Talán, ha ez a szó, vagy fogalom, - hívja mindenki annak, aminek akarja- , nem kel életre, talán Benjamin sem állna most itt előttem, talán Zoe sem vásárolgatna Bo-val a plázában, s talán nem lenne 4 legjobb barátom valahol a világ túl oldalán. S ez a szó, nem más mint; One Direction.

Köszönöm, hogy elolvastad. 
Szeretlek titeket, s találkozunk a legközelebbi blogomban.
Arra szeretnélek kérni, hogyha nem olvastad el a kisregényemet a fejezet legelején, akkor tedd meg, mert nekem fontos! Majd írj egy hosszú kommentárt az érzéseidről, s az egész kerek történetről. Ilyenkor szívesen fogadom a kisregényes kommenteket! Tetszik/ nem tetszik gombot, még utoljára megnyomhatod! 
Addig is, további blogom, ami íródik:
http://directionerekide.blogspot.hu/ (Little Horan) 2.évad teljesen más lesz, s örülnék, ha benéznétek!
Sziasztok! <3 :) xx  
U.I.: Megjegyzéseket ne felejtsétek el, hosszú legyen, s az elején lévő szöveget is lehet elolvasni, mert nem magamnak írtamXD:D
Döntsünk megjegyzés rekordot:D 78 rendszerestől elvárhatok azért ennyit nem? :) Aki pedig a történet során elfelejtett feliratkozni, az megteheti, mert van egy pár ezek között:

Ezt pedig feltétlen be akartam rakni egyik fejezethez:DDDD 69!!!:DDDDDD